1. A legelején

Valamikor a nyolcvanas évek elején, egy nyári napon születtem, ez biztos. Meleg, verőfényes napsütés fogadta az utcán sétálókat aznap, ezt gondolom. A hét második felében jártunk, a naptár csütörtököt mutatott. Arról sejtelmem sincs, hogy pontosan hány óra, hány perckor láttam meg a napvilágot. Valamikor a tinikorom küszöbén megkérdeztem erről az anyámat. A válasza önmagáért beszél:

– Talán – gondolkodott egy darabig – éjjel.

Akkor, ott lelkileg egy picit összetörtem. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elhinni, hogy akinek a legfontosabbnak kellene lennie az életemben, az egy ilyen – számomra – fontos eseményre ne emlékezne. Aztán később rájöttem, hogy nem csak ezt, de más fontos dolgot sem tud, vagy nem akar feleleveníteni. Némely esetben sikerült neki, de nem úgy és olyan módon, ahogy az valójában megtörtént.

Fiúnak vártak, de a család nagy csalódására lánynak születtem, ezt tudom. Legalábbis most már tudom, mert az életemben voltak olyan szakaszok, amikor ebben a tényben kételkedtem.

Egy középosztálybeli családba érkeztem harmadik lányként, édesapám nagy bánatára, hisz’ már két lánygyermeket nevelt anyám első házasságából. (Ekkor az idősebbik a hetedik, míg a kisebbik testvérem a hatodik évét taposta.) Így hát igazán nem bánta volna, ha egy hímnemű gyermeket köszönthetne kis családjában. Erről még egy családi anekdota is született, amit életem folyamán rengetegszer hallottam. És nemcsak én, hanem mindenki, aki közelebbi kapcsolatba került velünk.

Amikor kisgyermekként hallgattam a történetet, még viccesnek találtam, de ahogy idősebb lettem, egyre jobban úgy éreztem, hogy nem kellene mindenhol, mindenkinek ezt elmondani. Valahol szégyelltem, és megalázónak tartottam.

Számtalanszor hallottam már a születésemmel kapcsolatos történetet. Mivel apám abban a tudatban élt, hogy neki fiúgyermeket rendelt el a sors, ezért ezt a nézetét mindenhol, minden körülmény közt hangoztatta. Ebbe beletartozott a kórház is, ahol anyám a világra hozott. Nem létezett olyan alkalmazott az intézményben, aki, ha csak hírből is, de ne ismerte volna hitvallását.

Mikor megszülettem, öregemet a kórház bejáratánál a portás már úgy köszöntötte, mint egy régi jó ismerőst. Ekkor megragadta az alkalmat, hogy felkészítse a harmadszor is szülői örömök elé néző férfit arra, hogy meggyőződése ellenére lánygyermeket kapott az égiektől. Persze ő nem hitte. Kár volt.

Szerinte csak és kizárólag tévedésről lehetett szó, így hitetlenül, fejét ingatva indult el anyám kórterme felé, mert arra a következtetésre jutott, hogy a portás valamit félreértett. Amikor felért az emeletre, végigsétált a folyosón, majd belépett a kórterembe. Az ajtófélfának dőlve figyelte, amint anyám épp visszatesz az ágy végén lévő kis kosárba. Odalépett az ágyhoz, és nyakát nyújtogatva próbálta kifürkészni az igazságot. Életében először, abban a pillanatban találkozott velem, mely megrázó élmény lehetett számára, ugyanis amikor meglátott, nem szólt egy szót sem, csak megdermedve állt egyhelyben, és nézett rám. Arckifejezése sem lehetett valami szívderítő látvány, mert anyukám rögtön elkezdett sírni.

– Kislány. Így már nem is kell? – kérdezte zokogva.

– De, hazavisszük.

Valahogy így kerültem ebbe a családba. Aztán lassan elérkezett az idő, hogy újdonsült rokonságommal együtt elhagyhattam a kórházat. Soha nem kérdeztem meg, de mindig motoszkált a fejemben a gondolat, hogy anyunak támadtak-e kételyei afelől, hogy a férje tényleg hazafelé veszi-e az irányt, és nem ajánlja fel az árvaházat, mint legközelebbi úti célt. Mivel nem így történt, ezért kerek huszonnégy évig élvezhettem a társaságukat.

A kocsi megállt a ház előtt, és míg a szüleim azzal foglalkoztak, hogy végre a lakásba érjenek, addig a két nővérem az ablakból kukucskált kifelé nagymamám mindennemű tiltása ellenére. De apám még a lépcsőházban is kétszer megkérdezte a feleségét, hogy biztos jó gyereket adtak-e a kezébe? Még mindig nem akarta elfogadni a megmásíthatatlant, hogy lánya lett. Nem. Ő csak fiút tud nemzeni. Legalábbis, ezt gondolta ő.

Beléptek az ajtón, és első útjuk a nappaliba vezetett, ahol lefektettek az ágyra. Körbeálltak, és minden egyes családtagom bontott egyet az engem takaró apró ruhácskán. Mindezt csak és kizárólag a biztonság kedvéért, hogy nem tévedtek-e mégis az orvosok, esetleg valamit félrenéztek. Rá kellett jönniük, hogy nem. Nem tévedtek, tényleg nincs semmi a lábam közt, vagyis van valami, csak nem az, amit szerettek volna. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy megtartanak, és többé-kevésbé lányként nevelnek fel.

Úgy érzem, itt az ideje, hogy pár szóban bemutatkozzak. A kinézetem az elmúlt évek során sokszor, sokféleképp változott. Fél éve hosszú, szőke hajjal, hátul, alul rózsaszín beütéssel büszkélkedhettem. Bár rohangáltam már a világban tiszta rózsaszín hajkoronával is. Azokat az arcokat látni kellett volna, amit az emberek vágtak, mikor megláttak. Esküszöm, nem egy fényképet, kész sorozatot megért volna.

Velem nem jó kötözködni, mert nem egy türelmes lélekkel ajándékozott meg a sors. Legalábbis egyesek ezt híresztelik rólam. Szerintem egészen jól bírom és tűröm a gyűrődést. Hogy édesapámat idézzem: „Engem Isten tökéletes embernek teremtett, csak roppant rossz természettel áldott meg.” Lesz még pár ilyen kincs, melyet ő mondott, melyek egytől egyig mind kész gyöngyszemek.

És akkor eljutottunk odáig, mint a kedves, aranyos, édes természetem. Könyörgöm, a plafon le ne szakadjon, vagyis leszakadhat, csak ne rám. Ez mind az, ami nem én vagyok, minden, csak ez nem.

Szerethető természetemet egy kis történettel tudnám bemutatni. Pár hónapja megyek hazafelé a közértből. Mint minden rendes polgártárs, akkor lépek le a zebráról, ha éppen a zöld jelzés ezt nekem engedélyezi. Persze, már a várakozási idő alatt egy picit feszült lelki állapotba kerültem, mert úgy éreztem, hogy feltartanak. Jó pár perc várakozás után váltott is a lámpa, ezért leléptem a zebrára, és elindultam úti célom felé.

Igen ám, de ezt nem mindenki gondolta így. Főleg az a barom nem, aki a zebra közepén el akart ütni. Ő is zöld jelzést kapott, de még nem indult el, helyette megvárta, míg elértem a zebra közepére, mert valami olyasmi ötlete támadt, hogy ott üt el. Türelmes ember vagyok, esküszöm, de akkor már elég rendesen felment a vérnyomásom.

És ha ez nem lett volna elég, nézett rám és mutogatott. Hát nekem ne mutogasson. A jó édesnek, annak lehet, de nekem nem. Persze, nem tudtam megállni, hogy ezt a véleményemet ki ne fejtsem egy szép, illedelmes, kerek mondatban.

– Mit mutogatsz, te majom? Sok van? Letörjem?

A válaszból egy szót sem hallottam, csak annyit láttam, hogy valamit nagyon magyaráz. Nekem! Egy ilyen kigyúrt, kopasz segg! És még mindig mutogatott és magyarázott. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Újabb kedves kérdés hagyta el apró ajkam:

– Kiszedjelek a kocsiból? – kérdeztem a teljes 153 cm-es magasságommal.

– Nem kell kiszedni, kiszállok én magamtól is – üvöltötte felém.

Két másodperc nem telt el, és egy két­ajtós szekrény tornyosult előttem. Hirtelen az jutott eszembe, hogyan fért el egy olyan kis Trabant méretű kocsiban. De végül is nem törődtem vele sokat, inkább már az újabb kedves kérdésemen törtem kicsi buksim, miszerint ki volt az a megátalkodott mandinkaharcos, aki ennek jogsit mert adni. Ezt meg is kérdeztem tőle:

– Hol nyerted a jogosítványod? Az állatkerti lutrin?

– Ne pofázz nekem, mert szájba váglak!

– Na, azt megvárom. Úgysem mered!

– Miért ne merném? – kérdezett vissza flegmán.

– Mert hívom a rendőröket.

– Addigra én már itt sem vagyok. Szőke ribanc!

– Lehet, hogy nem leszel itt, lehet, hogy szőke vagyok, de rendszámot még tudok olvasni.

– Hülye picsa! – ordította felém, miközben hátat fordított nekem.

Visszapakolta magát oda, ahol előtte leledzett, és eltépett. Kár, hogy nem be, és nem neki az első fának. Ennyi, feladta a drága, nyertem, hihi. Ezután, nem kicsit örömittasan sétáltam haza. Otthon még boldogan meséltem el a páromnak, hogy mi történt. Egyetlen kérdést tett fel:

– És mi lett volna, ha tényleg megüt?

– Ottmaradok – válaszoltam egy percnyi gondolkodás után.

Csak ennyit tudtam mondani, mert ez volt az igazság. Tulajdonképpen csak ekkor esett le ejtőernyővel az a bizonyos tantusz. Belegondoltam, hogy konkrétan mi is történt, és megborzongtam, mert rájöttem, hogy ez a szituáció egész másképp is végződhetett volna. Csak addig tartott ez az állapot, amíg megittam egy kávét, és elszívtam mellé egy szál cigit. Utána már sokkal nyugodtabban láttam a helyzetet, mert úgy gondoltam, hogy ennél rosszabb sose legyen. Ennyivel letudtam a dolgot.

Nem tudom, ki hogy van vele, de az én kedves édesapám arra tanított, hogy ha beszólsz valakinek, akkor vállald a következményt, akármi is legyen az. Egyetlen dolgot ne tégy, még ha meg is akarnak verni. Ne fuss el!

A rengeteg tanácsa közül, talán ez az egyetlen,...